American Horror Story – a Santa Anita botrány részletei

   Az amerikai lóversenyzés nem szenvedett a sajtó figyelmének hiányától az elmúlt fél évben…

Természetesen már az elején meg kell jegyeznem, hogy (sajnos) nem a pozitívumai miatt került előtérbe a lósport témája (vagy inkább annak egyre nyilvánvalóbb problémái) az Államokban.

Február végén lehetett először olvasni a kaliforniai Santa Anita Parkban történt igen magas versenyló halálozási rátáról: 2018 karácsonya óta addigra 19 lovat kellett elaltatni, versenyben vagy tréningben elszenvedett balesetet követően. Közöttük három 18 (!) órán belül pusztult el.
Mikor ez a szám 21-re emelkedett, a pályát annak tulajdonosa, az ingatlanfejlesztéssel foglalkozó The Stornach Group három hetes kivizsgálási időszakra bezárta és a pálya biztonságosabbá tételének érdekében talajvizsgálatokat és munkákat rendelt el.
Ezalatt a háttérben komoly – és régóta esedékes – tárgyalások folytak a The Jockey Club, a California Horse Racing Board, Kalifornia állam és egyéb szervezetek részvételével (pl. a lófuttatók illetve trénerek egyesülete) a versenyek illetve a tréningek biztonságosabbá tételéről.
Ennek eredménye a március 14-én közreadott „Horseracing Integrity Act of 2019” (https://www.congress.gov/bill/116th-congress/house-bill/1754/text), melyben szorgalmazzák a legálisan beszerezhető, szteroid-mentes gyulladáscsökkentők és a Lasix nevű szer használatának beszüntetését. Az ízületek speciális injekció kúrával történő kezelésének és az anabolikus szteroidok adagolásának betiltását, a doppingtesztek számának drasztikus emelését, valamint minden lónak rendelkeznie kell állatorvosi kezelési naplóval és versenyt megelőző napon illetve a verseny napján semmiféle „idegen anyag” nem lehet a szervezetében és kötelező, teljeskörű állatorvosi kontrollt ír elő.
Az új törvények mellett a Santa Anita Park vezetősége beruházott továbbá egy 500.000 dolláros PET scannerre is (ez a röntgen szerkezet a lovak lábának csontjaiban hivatott felfedezni az egészen apró, de komoly sérülésekhez vezető hajszálrepedéseket) és magabiztosan nem engedett a nyomásnak, miszerint a parkot a szezon hátralevő részére zárják be.
Itt azonban még nem ért véget a történet és a Jockey Club kiadott egy tizenkét oldalas írást ( http://www.jockeyclub.com/pdfs/vision_2025.pdf ), mely szerint az amerikai lóversenyzés komoly reformok elé néz – ergo a médiafigyelem hatására végre belátták, hogy a probléma nem söpörhető a szőnyeg alá és a sajtó negatív kampánya hosszútávon akár a lósport végét is jelentheti.
A botrányt követően az érdeklődés azóta sem szűnt meg és bár a halálozások száma közel hatvan (tréning) ill. több mint nyolcvan (verseny) százalékkal esett vissza (Április 1 és május 16 között például egyetlen telivér sem pusztult el) és a szezont összesen 30 regisztrált halálesettel zárták (amely ironikus módon eltörpül 2018 és 2017 ugyanezen vizsgált időszakában történt halálos balesetek száma mellett). Az eset felvet néhány további kérdést…
A lovak lábsérülésire vonatkozóan ki kell emelni, hogy egy törés körülbelül 99%-os biztonsággal az állat életének végét jelenti. Miért?
Akinek volt már dolga akármilyen lábsérült lóval, az saját tapasztalatból tudja, hogy akár már egy vágás gyógyulása is heteket vesz igénybe, ezalatt a ló – normális esetben – tréningezése szünetel vagy óvatosabban dolgoznak vele, ami a kondíció romlását okozza, így a versenyzésből az állat egy időre kiesik.
Továbbá a lovakat nem lehet „fekvőbetegként” kezelni és nyugalomra ítélni, mely azt eredményezi, hogy a sikeres műtétet követően a végtag újra eltörik. És akkor még nem is mondtam semmit a szövődményekről: keringési problémák a végtagban, nyílt törés/seb esetén fertőzésveszély, patában kialakuló betegségek… (A hatalmas kezelési költségeket sem sokan engedhetik meg maguknak és a ló érdekeit nézve ilyenkor humánusabb döntés az altatás.)
Így marad a megelőzés!
A Santa Anita Parkban április óta 38 lovat nem engedtek futni az új szabályok értelmében. Ez ismét egy kétségbeejtően magas szám. A versenyszezon vége előtt két nappal a Stornach Group kitiltott egy Hall of Fame trénert és lovait a pálya egész területéről (értsd tréning és versenyek egyaránt), miután az ő yardján rekord négy ló pusztult el.
De hagyjuk most el a szenzációhajhász, horrorisztikus szalagcímeket kicsit és nézzük meg a dolgot egy árnyalatnyival szakmaibb oldalról.

Nem illendő a médiát hibáztatni, amiért egyetlen célpontra fókuszál és kirobbantotta a botrányt, hisz a Santa Anita „jelenség” se nem új, se nem egyedi (itt megtaláljuk a Jockey Club összesítését az elmúlt tíz évben bekövetkezett halálesetekről: http://jockeyclub.com/pdfs/eid_10_year_tables.pdf) és bár vannak nála „halálosabb”, pályák Amerikában, felmerülhet a kérdés, mégis mi okozta a sztori hirtelen jött népszerűségét.
   Az időzítés mindenképp. (lásd első bekezdés)
Rövid idő alatt, magas számban hullottak el telivérek. Ekkor a legtöbben – a helyi trénerek – a pálya állapotát hibáztatták, amiben lehet igazság, ha vetünk egy pillantást a régió földrajzi sajátosságaira.
A kaliforniai Arcadia, ahol a szóban forgó versenypálya található, mediterrán terület, és – főképp nyáron – a felületkezelés nem éppen gyerekjáték. A hetekig tartó kánikula mellett, fel kell készülni az özönvízszerű esőzésekre és a „Santa Anna” szélnek nevezett jelenségre, amely a hurrikán erősségű is lehet… ja és még forró is.
Az elmúlt télen négyszer annyi eső esett, mint bármikor máskor.
Tehát vagy hasig érő sárban, vagy betonkeménységű pályán lehet felkészíteni a lovakat (amit azért locsolnak és boronálnak nyilvánvalóan), de az egyenlet azonban addig nem megoldható, míg nem szentelünk figyelmet két másik fontos dolognak: az amerikai tréningmódszereknek és igen… a versenylovak felesleges gyógyszerezésének.
   Gondolom itt néhányan felhördültek, de az amerikai rendszerben megengedett (illetve talán mondhatjuk: megengedett volt) a lovak kontrollálatlan kezelése és a kezelés alatt álló lovak futtatása.
Az új törvényekből kikövetkeztethetjük, hogy a különböző fájdalomcsillapító hatású szerek illetve teljesítményfokozók használata széles körben elterjedt jelenség.
   Ezért szokás, a nem megfelelő pályaállapotokra hivatkozni. A lovak érzékeny lábainak sem a mocsár, sem a kőkemény homokfelület nem tesz jót. Ez igaz, de pluszban az egész éves versenyzés nem teszi lehetővé a pihentetésüket. Melyik atléta képes 365 napon át a csúcson lenni „segítség” nélkül…
Persze ezt mi, európaiak több sebből vérző magyarázatnak látjuk, mivel nálunk a zéró tolerancia valósul meg a különböző szerekkel szemben: amelyik ló kezelés alatt ál, de futtatni óhajtjuk, a szervezetében fellehető összes oda nem való anyagnak ki kell ürülnie a verseny napjáig… és mégis futnak a lovak és sokkal kevesebb a baleset.
Továbbá mifelénk elterjedtek a szintetikus és négy évszakos talajok, a klasszikus „dirt surface” helyett, valamint a gyephasználat.
   Amerikában az alapvető tréning lehetőségek is korlátozottabbak: az off-track tréning nem igazán elterjedt (tehát a lovak mindenképp a pályán készülnek fel, nem pedig egy speciális tréning központban, mint például Newmarket, Chantilly vagy akár Alag), a pályák oválisak, egysíkúak és balkezesek, és a lovak többnyire gyorsmunkát kénytelenek menni, mivel a versenyek 80%-a sprint vagy mérföld… homokon.

   De hogy biztos ne legyen jó napunk, szükséges megemlíteni, hogy már a kezdetektől, a tenyésztésben is fellelhető a droghasználat Amerikában.
   Mint tenyésztő, immár hat ország tapasztalatával a hátam mögött kijelenthetem, hogy Európában megpróbáljuk a legminimálisabb gyógyszeradagolás mellett felnevelni a lovakat. Például kólika esetén egy nagyobb dózis, azonnal beadott megfelelő fájdalomcsillapító/görcsoldó életet menthet, és nincs szükség műtétre… de mindez szintén állatorvosi kontrollt és konzultációt kíván), míg az USA-ban semmi kivetnivalót nem találnak extra készítmények használatában már a csikó születésétől fogva (mielőtt valaki megkövez, ez NEM minden egyes ménesben tutira bevett szokás!).
   Később ezekért a lovakért, a tenyésztő a lehető legjobb árat akarja megkapni az árverésen. Amiért nem lehet hibáztatni… habár biztos van olyan ember, aki szeret a semmiért dolgozni és nullára vagy mínuszba kijönni a végén. Tehát jönnek a kis láb-korrekciós műtétek és a biszfoszfonátok a csontrendszer stabilizálására. Viszont ezek ugyanakkor limitálják az új csontnövekedést, ami azt jelenti, hogy a fiatal lovak nem tudnak „hozzánőni” a feladathoz és csökken az esélyük a mindennapos igénybevétel túlélésre.
   Miután a yearling a vágyott összegért gazdát cserélt, a tréner – a tulajdonosok és egyéb tényezők nyomására – kénytelen a lovat minél hamarabb elkezdeni futtatni, hogy az visszanyerje a vételárát és fedezni tudja a saját költségeit.

  Tehát ez egy ördögi kör, amiben mindenki bűnös egy kicsit (vagy jobban) és alapjaiban igényelne változtatásokat, amire talán már nem kell sokáig várnunk.
Az eset egyébként jól szemlélteti, hogy az összefogás bármely cél érdekében lehetséges és megfelelő kommunikációval sikerek és fejlődés érhetők el.
Az amerikaiak belátták, hogy a lóversenyzés egész jövője forog kockán, amelyben ha nem történik változás rengeteg ember veszíti el a munkáját és a versenylovak hamarosan már csak, mint afféle ódivatú mesefigurák lesznek jelen az emberek emlékezetében.

(Egyébként a Santa Anita Park ismét megkapta a Breeders Cup rendezési jogát, ami a fenti események után egy időben kétségessé vált…)

/ Prém Lívia /